50 éves lettem. Nagyobb fiam 18 éves, és… lehet én vagyok érzékenyebb, lehet ő van az érettségi miatt stresszben, de ez a kettő: nálam könnycsatorna-fakasztóan csap le.
Régi képeket nézegettem. És elméláztam. A terhesség, a szülés, a két évig tartó “etykeség”, aztán a testvér érkezése, megannyi emléket hozott felszínre bennem. És a véget nem érő – talán alaptalan – küzdelem magammal, hogy jó anya vagyok-e, jól csinálom-e, amit csinálok.
Az ismerősök ,(rokonok, munkatársak) udvarias, kedves gyerekeket látnak, és erősítenek, hogy jó nevelést kaptak a srácaim.
Én valahogy mégsem érzem ezt.
Vagyis inkább úgy írnám, hogy vannak pillanatok, amikor egyáltalán nem érzem.
Pl. itt volt most az anyák-napja.
Ovisok, kisiskolások készülnek, leginkább a pedagógusok ráhatásával saját készítésű ajándékkal, és műsorral. Nem is kell egy anyának ennél több, mint pl. egy elmaszatolódott rajz róla, és egy elbakizott, suta versecske amit hozzá intéz. (Mennyit sírtam én örömömben és büszkeségemben!)
Aztán ahogy felsősök lettek, már az apukájuk nyomta a kezükbe az alkalmakra szóló (születésnapom, névnapom, nő- és anyák napja) virágcsokrokat, és bökte meg a vállukat, hogy “járuljanak elém”. Na nem ezzel a kifejezéssel hangzott el, de meglehet ők így érezhették. Mert hogy amióta saját zsebpénzzel rendelkeznek, sőt olykor igényeik kielégítése miatt dolgozni is el-eljárnak, szóval… azóta én semmit nem kapok. (Azt mondják, hogy azért, mert fiúk).
Idén kisebb gyerkőcömtől – miután este látta rajtam a csalódott szomorúságot – csak annyi megjegyzést kaptam: “nem is tudtam, hogy ma anyák napja volt”. Pedig ott zajlott előttük az édesanyám, az anyósom köszöntése ezen a napon. És én?… Eszükbe se jutok, hogy ki is vagyok? Persze, hogy kibukott belőlem, hogy “nem haragszom, hiszen szakácsnő,házirobot, takarító- és mosónő, vasalóasszony-napok nincsenek, így persze, hogy nem jutok eszükbe, hogy akár önszántukból egy-egy számomra talán fontos napon kapjak egy ölelést, vagy egy puszit. (Bezzeg, ha az ő születésük, nevük napja, vagy a karácsonyi ünnep elmaradna, hőbörögnéne)k…
Ma is…: Tanácsot adtam srácomnak, aki úgy érezte, lejáratom azzal, ha megfogadja azt.
Segíteni akarok, és mindig negatív a visszajelzés felém, tehát tényleg úgy érzem, hogy… Nem is tudom… ha nem lennék fel se tűnne nekik.
Holnapi programnak ki akartam mozdítani egy mezőgazdasági napra. Elvégre kedden bioszból érettségizik, és lehet lát, hall valami olyat, amit esetleg feltudna használni. És “nincs kedvem” választ kaptam. Fordított esetben – és lehet ez az alapbaj – én mentem vele, ha hívott pl. moziba, vagy császkálni a városba. Kedvem ugyan a 8 órai munka után, és az esti főzés előtt nem sok volt, de azért, hogy együtt legyünk akár csak egy órácskára is, és beszélgessünk (jó, a moziban nem lehet, tudom, de odáig eljutva, és onnan eljőve lehet), mentem…
Ha szeretném az alkoholt, most meginnék egy jó pohár bort…. Egy jó alvás már rám férne, mert ezt a hetet az érettségi miatt jobban végig izgultam mint maga az érintett.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: